Azt már tudjuk, hogy az emberi jogok minden ember elidegeníthetetlen jogai, de hogyan férhetünk hozzá ezekhez a jogokhoz? Hol találhatunk bizonyítékot arra, hogy ezeket a jogokat hivatalosan elismerték az államok? És hogyan érvényesülnek ezek a jogok?

Az emberi jogok nemzeti szintű védelme

Magától értetődő, hogy az emberi jogok védelme és értelmezése leginkább az országhatáron belüli körülményektől és a nemzeti szintű jogi eszközök működésétől függ. Minden országban az alkalmazott törvények, szakpolitikák, eljárások és mechanizmusok jelentik az emberi jogok érvényesülésének zálogát. Éppen ezért létfontosságú, hogy az emberi jogok bekerüljenek a nemzeti alkotmányba és a törvényekbe, az igazságügyi szakemberek képzése kiterjedjen az emberi jogi normák alkalmazására, továbbá hogy az emberi jogok megsértését elítéljék és büntetéssel sújtsák. A hazai jogszabályok közvetlenebbül hatnak életünkre, a saját országunk eljárásai pedig könnyebben elérhetőek számunkra, mint azok, amelyek regionális és nemzetközi szinteken működnek. Ahogyan Eleanor Roosevelt mondta:

„Végül is hol kezdődnek az egyetemes emberi jogok? A közvetlen környezetünkben, az otthonunkhoz közel – olyan közeli és olyan jelentéktelen helyeken, amelyek nincsenek rajta egyetlen világtérképen sem. Ez az egyén saját világa; a környék, ahol lakik; az iskola vagy egyetem, ahova tanulni jár; a gyár, a farm vagy iroda, ahol dolgozik. Ezek azok a helyek, ahol minden férfi, nő és gyermek törvény előtti egyenlőségre, esélyegyenlőségre és megkülönböztetéstől mentes egyenlő méltóságra vágyik. Ha e jogoknak ezeken a helyeken nincs jelentőségük, akkor máshol sem igazán fontosak.”²

A jogok tiszteletben tartása és tartatása, előmozdítása, védelme és érvényesítése elsősorban az állam feladata, a regionális vagy nemzetközi bíróságok szerepe csak kisegítő jellegű, ezek akkor jutnak szerephez, amikor az állam szándékosan vagy következetesen jogsértő magatartást tanúsít. Mindannyian ismerünk olyan eseteket, amikor az érintettek arra kényszerültek, hogy regionális és nemzetközi jogi eljárásokhoz folyamodjanak, mert nem volt más módjuk a hazai jogsértések elismertetésére. Noha a regionális és nemzetközi érdeklődés vagy támogatás serkentheti egy állam hajlandóságát a jogok biztosítására, az ilyen jogorvoslat csak az összes hazai lehetőség igénybevétele és kimerítése után vehető igénybe. Az alábbiakban ezt az eshetőséget vesszük szemügyre: Milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, amikor a hazai rendszerekről bebizonyosodik, hogy nem képesek az emberi jogok védelmet garantálni?

Kérdés: Ön mit gondol, miért írják alá készséggel a nemzetközi emberi jogi egyezményeket olyan országok is, amelyek amúgy nem tartják becsben az emberi jogokat?

Az emberi jogokat egyezmények rögzítik

Az államok nemzetközi szintű találkozókon az emberi jogokra vonatkozó megállapodásokat fogalmaznak meg. Ezek a megállapodások objektív magatartási követelményeket állítanak fel az államok számára, és rendelkeznek az egyének irányában fennálló bizonyos kötelezettségeikről. Jellegük szerint kétfélék lehetnek: jogilag kötelező vagy nem kötelező erejűek.
A kötelező érvényű dokumentumban – amelyet gyakran egyezménynek, nemzetközi szerződésnek vagy egyezségokmánynak nevezünk – az államok önkéntesen elkötelezik magukat amellett, hogy nemzeti szinten érvényre juttatják az emberi jogokat. Az államok egyenként vállalják, hogy magukra nézve kötelezőnek ismerik el az adott normákat, amit ratifikáció vagy csatlakozás útján tehetnek meg. (A dokumentum aláírása önmagában még nem jelent kötelezettségvállalást, pusztán azt fejezi ki, hogy az állam hajlandó lépéseket tenni annak előmozdítására.) A Szerződések jogáról szóló 1969. évi Bécsi egyezmény értelmében az államok fenntartásokat vagy nyilatkozatokat tehetnek, amelyek felmentést adnak számukra az adott dokumentum bizonyos rendelkezései alól. Ezzel azt kívánják elősegíteni, hogy minél többen aláírják a dokumentumot. Elvégre jobb, ha egy ország ígéretet tesz arra, hogy betart néhány emberi jogi rendelkezést, mintha egyet sem teljesítene! Ezt a lehetőséget azonban néha kijátsszák, és ürügyként használják alapvető emberi jogok megtagadására, lehetővé téve, hogy az érintett ország egyes területeken kibújjon a nemzetközi ellenőrzés alól.
Ugyanakkor az emberi jogok nemzeti szinten is bekerülnek a kötelező erejű jogszabályokba. A nemzetközi emberi jogi normák arra kötelezik az országokat, hogy azokat alkotmányukba és más törvényeikbe is belefoglalják. Ezek lehetőségeket biztosíthatnak az emberi jogi jogsértések adott országon belüli orvoslatára is.

Ezzel szemben a nem kötelező erejű dokumentum alapvetően nem más, mint egy nyilatkozat vagy államközi politikai megállapodás arról, hogy minden erőfeszítést megtesznek az adott jogok biztosítására, de semmilyen jogi kötelezettséget sem vállalnak ezzel kapcsolatban. Ez a gyakorlatban általában azt jelenti, hogy nem létezik hivatalos (vagy jogi) végrehajtási mechanizmus – függetlenül attól, hogy egyébként mennyire erős a politikai elkötelezettség ezek létrehozására.

Kérdés: Mi haszna van az emberi jogi előírások betartására tett puszta „ígéretnek”, ha ahhoz nem kapcsolódnak jogi eszközök? Vagy ez is több a semminél?

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése vagy egy adott témában megtartott ENSZ konferencia nyomán gyakran születik ENSZ nyilatkozat vagy más, nem kötelező erejű dokumentum. Ilyenkor gyakran úgy tekintik, hogy minden állam – pusztán azért, mert az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja, vagy mert részt vett a konferencián – egyetért a kiadott nyilatkozattal. Nemzeti szinten is az emberi jogok elismerése az állam és a polgárai közötti megállapodás eredménye kell legyen. Az emberi jogok melletti nemzeti szintű elköteleződés azt jelenti, hogy az állam elsődleges politikai felelősséget vállal a polgáraival szemben.

A legfontosabb nemzetközi dokumentumok

Az emberi jogok jelentősége egyre nagyobb elismerést nyer, amit a védelmük érdekében megfogalmazott emberi jogi dokumentumok számának és tárgykörének bűvülése is bizonyít. Ez nemcsak az emberi jogi aktivisták győzelme, hanem általában minden emberé. Ennek a sikernek a gyümölcseként mára kialakult az emberi jogi szövegek (dokumentumok) és végrehajtási eljárások hatalmas és komplex rendszere.
Az emberi jogi dokumentumokat rendszerint három fő szempont alapján sorolhatjuk be: területi hatály (regionális vagy egyetemes), tárgyi hatály (a biztosított jogok típusa), és – ha van – alanyi hatály (a védelemben részesített személyek vagy csoportok) alapján.
Egyedül az ENSZ szintjén több mint száz emberi jogi dokumentum született, és ha hozzáadnánk a regionális szintűeket, a szám még magasabb lenne. Itt nem tudjuk számba venni az összes ilyen dokumentumot, így ebben a részben csak azokkal foglalkozunk, amelyek a Kompasz használatához, az emberi jogi nevelés szempontjából a legfontosabbak. Ide tartoznak:

• azok a széles körben elfogadott dokumentumok, amelyek megteremtették az alapot más emberi jogi dokumentumok, különösen a Nemzetközi Emberi Jogi Kódex létrejöttéhez (az egyedi témákkal foglalkozó emberi jogi dokumentumokkal – ilyen például a menekültügyi egyezmény, a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezmény, továbbá a nemzetközi humanitárius jogról szóló megállapodások – az 5. fejezet foglalkozunk részletesen.)
• a kézikönyvben érintett konkrét problémákra vagy védett csoportokra vonatkozó dokumentumok, és
• a főbb európai dokumentumok.

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberi jogi dokumentumai

A legfontosabb nemzetközi emberi jogi dokumentum az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (EJENY), amelyet 1948-ban fogadott el az ENSZ Közgyűlése. A dokumentum olyan széles körben vált elfogadottá, hogy eredetileg nem kötelező jellege megváltozott, és napjainkban gyakran már kötelező erejűként hivatkoznak rá a nemzetközi szokásjog alapján. A Nyilatkozat lett a kiindulási alap, amely aztán inspirációként szolgált több tucat nemzetközi és regionális emberi jogi dokumentum, továbbá többszáz ország alkotmánya és más jogszabálya megfogalmazásakor.

• Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata egy bevezetőből és 30 cikkből áll; ezek meghatározzák azokat az emberi jogokat és alapvető szabadságokat, amelyek bárminemű megkülönböztetés nélkül minden férfit és nőt megilletnek a Földön. A dokumentum a polgári és politikai jogok mellett a szociális, gazdasági és kulturális jogokra is kiterjed:
• Az egyenlőséghez való jog
• A diszkrimináció tilalma
• Az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog
• A rabszolgaság tilalma
• A kínzás és a megalázó bánásmód tilalma
• A jogalanyiság elismeréséhez való jog
• A törvény előtti egyenlőséghez való jog
• Az illetékes bírósághoz jogorvoslatért folyamodás joga
• Az önkényes letartóztatás és száműzés tilalma
• A méltányos és nyilvános tárgyaláshoz való jog
• Az ártatlanság vélelméhez való jog
• Az egyén magánéletébe, családi ügyeibe, otthonába és levelezésébe való beavatkozás tilalma
• A szabad mozgáshoz való jog országon belül és kívül
• Jog a más ország által nyújtott menedékhez
• Az állampolgársághoz és annak megváltoztatásához való jog
• A házasságkötéshez és családalapításhoz való jog
• A tulajdonhoz való jog
• Gondolati, lelkiismereti és vallásszabadság
• A vélemény és információ szabadsága
• A békés gyülekezéshez és egyesüléshez való jog
• Jog az ország közügyeinek irányításában és a szabad választásokon való részvételhez
• A szociális biztonsághoz való jog
• A szabadon megválasztott munkához és a szakszervezetbe belépéshez való jog
• A pihenéshez és szabadidőhöz való jog
• A megfelelő életszínvonalhoz való jog
• Az oktatáshoz való jog
• Jog a közösség kulturális életében való részvételhez
• Jog olyan társadalmi rendhez, amelyben érvényesülnek a Nyilatkozatban foglaltak.

A Nyilatkozat nyomatékosan utal arra is, hogy a személyiség szabad és teljes kifejlődése, valamint mások jogainak és szabadságainak tiszteletben tartása nem képzelhető el az egyén közösséggel szembeni kötelességei nélkül. Kimondja továbbá, hogy a Nyilatkozatban kinyilvánított jogok sem az egyének, sem az államok számára nem szolgálhatnak hivatkozási alapul ahhoz, hogy emberi jogokat sértsenek meg.

A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya (ICCPR) és a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya (ICESCR) – mindkettő 1976-ban lépett hatályba – a legfontosabb a jogilag kötelező erejű, világszerte alkalmazandó dokumentumok közül. A két Egyezségokmányt azzal a céllal dolgozták ki, hogy részletesebben kifejtsék az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában vázolt jogokat, és hogy e jogokat jogilag kötelező erejű egyezménybe foglalják. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával együtt e két dokumentum, valamint a hozzájuk tartozó Fakultatív Jegyzőkönyvek alkotják a Nemzetközi Emberi Jogi Kódexet. Amint azt a nevük is jelzi, más-más kategóriába tartozó jogokat biztosítanak, ugyanakkor mindkettő tartalmaz például a megkülönböztetés tilalmával kapcsolatos rendelkezéseket. A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya és a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya széles körben elfogadott egyezmények: előbbit 173, utóbbit pedig 171 állam ratifikálta 2020 végéig.

A Nemzetközi Emberi Jogi Kódexen túl az ENSZ további hét egyezményt fogadott el, amelyek különleges jogokkal vagy védett csoportokkal foglalkoznak. Egyre többen osztották ugyanis azt a felfogást, hogy bizonyos sérülékeny csoportoknak speciális jogokat kell biztosítani. Például a gyermekeknek külön gyermekjogokat, mivel annak ellenére, hogy valamennyi emberi jog kiterjed a gyermekekre és kiskorúakra is, a tapasztalat szerint a gyermekek esetében a felnőttekhez képest nem egyenlően érvényesülnek ezek az általános jogok, ezért a gyermekek további konkrét védelemre szorulnak.

Az Egyezmény a gyermek jogairól (1989) elismeri, hogy a gyermekeket is megilletik az emberi jogok, továbbá azt, hogy 18. életévük betöltéséig különleges védelmet igényelnek, amely biztosítja teljes körű fejlődésüket, túlélésüket és legfőbb érdekeik tiszteletben tartását.
A Nemzetközi egyezmény a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről (1965) megtiltja és elítéli a faji megkülönböztetést, és előírja az államok számára, hogy „a faji megkülönböztetés minden formája kiküszöbölésének és az összes fajok közötti megértés előmozdításának politikáját minden alkalmas eszközzel” folytassák, és ne engedjék meg, hogy akár a közhatóságok, akár mások “a faji megkülönböztetést előmozdítsák vagy arra izgassanak”.

Az Egyezmény a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések (diszkrimináció) minden formájának kiküszöböléséről (1979) középpontjában a nők által sokszor rendszerszinten és rendszeresen elszenvedett hátrányos megkülönböztetés áll. Az Egyezmény értelmében a nőkkel szemben alkalmazott diszkrimináció „a nemi hovatartozás miatti minden olyan megkülönböztetést, kizárást vagy korlátozást jelent, amelynek az a hatása vagy célja, hogy csorbítsa vagy megsemmisítse a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, polgári vagy bármely más területen fennálló emberi jogoknak és alapvető szabadságjogoknak elismerését és megvalósítását […], nők által való gyakorlatát.” (1. cikk) Az államok vállalják, hogy elítélik az ilyen hátrányos megkülönböztetést, és azonnali lépéseket tesznek az egyenlőség biztosítása érdekében.

Az Egyezmény a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód ellen (1984) értelmezésében a kínzás magába foglal minden olyan cselekményt, „amelyet szándékosan, éles testi vagy lelki fájdalom vagy szenvedés kiváltása céljából alkalmaznak valakivel szemben, hogy tőle […] értesüléseket csikarjanak ki, hogy megbüntessék vagy nyomást gyakoroljanak rá”, vagy „bármilyen megkülönböztetési formára alapított más okból” (1. cikk (1) bekezdés). Az Egyezmény előírja, hogy a részes állam „hatékony intézkedéseket köteles hozni annak érdekében, hogy megakadályozza kínzási cselekmények elkövetését a joghatósága alá tartozó egész területen”, és megtiltja számukra, hogy hazatoloncoljanak valakit, ha alapos okkal feltételezhető, hogy az illetőt ott megkínoznák.

Az Egyezmény a migráns munkavállalók és családtagjaik jogainak védelméről (1990) olyan személyekre vonatkozik – ideértve a családtagjaikat is –, „akik díjazással járó tevékenységet végeznek, fognak végezni vagy végeztek egy olyan országban, amelynek nem állampolgárai” (2. cikk (1) bekezdés). Az egyezmény – amellett, hogy ismerteti az őket megillető általános emberi jogokat – egyértelműsíti, hogy nem szenvedhetnek hátrányos megkülönböztetést olyan jogok élvezete terén, mint a szabadság, a biztonság, az erőszaktól való védelem vagy a szabadságtól való megfosztással szembeni védelem – függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e megfelelő dokumentumokkal, továbbá az országban való tartózkodásuk szabályos, illetve törvényes-e.

A Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény (2006) hatalmas áttörést jelent, egyrészt a fogyatékossággal élők körére vonatkozó definíciót tekintve, másrészt amiatt, mert elismerte: ők is másokkal egyenértékű jogalanyok, ezért teljes körű és egyenlő emberi jogok és alapvető szabadságok illetik meg őket. Az egyezmény pontosan meghatározza, miként alkalmazandók a jogok a fogyatékossággal élő személyekre, továbbá kötelezi a részes államokat, hogy tegyenek észszerű intézkedéseket a fogyatékossággal élők igényeinek kielégítésére, hogy hatékonyan gyakorolhassák jogaikat, például hozzáférhessenek a szolgáltatásokhoz, és részt vehessenek a kulturális életben.

Az Egyezmény a személyek erőszakos eltűnése elleni védelemről (2006) egy globálisan előforduló problémával foglalkozik. Az egyezmény megtiltja az olyan letartóztatást, őrizetbe vételt, elrablást, továbbá a szabadságtól való megfosztás minden más formáját (2. cikk) – függetlenül attól, hogy azt az állam képviselői vagy az állam beleegyezésével eljáró más személyek hajtják végre –, amely esetében a szabadságtól való megfosztás tényét az állam nem ismeri be, és az áldozatok sorsát és hollétét eltitkolja; továbbá leszögezi, hogy semmilyen rendkívüli körülményre nem lehet hivatkozni az erőszakos eltüntetések indokaként. Az egyezmény célja, hogy véget vessen az emberi jogok súlyos megsértése miatt járó büntetés elkerülését célzó cinikus játszadozásoknak és próbálkozásoknak.

Különleges figyelmet igénylő csoportok ENSZ-szintű és európai védelme

Az egyének alapvető jogainak elismerése mellett néhány emberi jogi dokumentum egyes konkrét csoportok jogait is elismeri. A speciális védelem bevezetését az adott csoportokat korábban ért hátrányos megkülönböztetés, továbbá a társadalom bizonyos csoportjainak hátrányos és kiszolgáltatott helyzete indokolta. Maga a különleges védelem nem jelent új emberi jogokat, inkább azt kívánja biztosítani, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában lefektetett emberi jogok a gyakorlatban is mindenki számára hozzáférhetőek legyenek. Éppen ezért téves ezt úgy feltüntetni, mintha a kisebbségek több joggal rendelkeznének, mint a többség. Amikor a kisebbségeket különleges jogokkal ruházzák fel, annak egyszerűen az a célja, hogy egyenlő esélyeket garantáljanak számukra a polgári, politikai, szociális, gazdasági vagy kulturális jogok érvényesülése terén. Különleges védelemben részesített csoportok például az alábbiak:

Kissebségek

A nemzetközi emberi jogi dokumentumok a „kisebbség” fogalmát nem határozzák meg pontosan, azonban rendszerint olyan, a helyi lakosság többségétől eltérő nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkező csoportokként jellemzik őket, amelyek a jövőben is meg kívánják őrizni e sajátosságokat. Védelmük biztosítékai többek között:

• Az ENSZ szintjén a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 27. cikke, továbbá az 1992-ben elfogadott Nyilatkozat a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól.
• Európai szinten a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről, egy kötelező erejű dokumentum, amely előírja egy független szakértőkből álló ellenőrző testület – a Kisebbségi Keretegyezmény Tanácsadó Bizottsága – felállítását. Az Európa Tanács más szektorai is aktívan közreműködnek a kisebbségek védelmében, ebben kiemelkedő szerepet játszik például A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája, a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) és az Emberi Jogi Biztos.
• A nemzeti kisebbségek főbiztosa, aki különleges helyet foglal el az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben (EBESZ), továbbá az idevágó EBESZ-dokumentumok.

Gyermekek

A gyermekeknek a legfőbb védelmet az ENSZ által 1989-ben elfogadott Egyezmény a gyermek jogairól (CRC) biztosítja. Ez a legszélesebb körben ratifikált egyezmény (csak az Egyesült Államok nem fogadta el magára nézve kötelezőnek). Az Egyezmény négy alapelven nyugszik: a megkülönböztetésmentesség; az a kötelesség, hogy gyermek legfőbb érdekét kell szem előtt tartani; az élethez, túléléshez és fejlődéshez való jog; és a gyermek véleményének tisztelete.
Afrikában az 1999-ben hatályba lépett Afrikai charta a gyermekek jogairól és jólétéről rendelkezik a gyermekek alapvető jogairól, tekintetbe véve a kontinens sajátos körülményeit. Az Iszlám Konferencia Szervezete 2005-ben fogadta el az Iszlám Gyermekjogi Egyezményt. A nők és a gyermekek jogainak előmozdításával és védelmével foglalkozó ASEAN-bizottság 2010 áprilisában kezdte meg működését.
Az Európa Tanács egyezménye a gyermekek szexuális kizsákmányolás és szexuális zaklatás elleni védelméről (Lanzarote Egyezmény) 2010. július 1-jén lépett hatályba. Ez volt az első olyan egyezmény, amelyik kimondta: a gyermekek szexuális bántalmazásának minden formája bűncselekmény, akkor is, ha otthon vagy családon belül követik is el azt.

Menekültek

A menekültek jogait elsősorban az 1951-es Menekültek helyzetére vonatkozó egyezmény és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) garantálja. Az egyetlen regionális menekültügyi megállapodást – Az afrikai menekültügyi problémák sajátos vonatkozásait szabályozó egyezményt – Afrikában fogadták el 1969-ben, míg Európában az Emberi Jogok Európai Egyezménye kínál bizonyos mértékű védelmet.

Nők

A nemek közötti egyenlőség globális előmozdítása érdekében az ENSZ Egyezmény a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések (diszkrimináció) minden formájának kiküszöböléséről (1979) különleges védelmet biztosít a nők számára.
Az Európa Tanács 2009-ben fogadta el a Nyilatkozat a nemek közötti tényleges egyenlőség kérdésében című dokumentumot, húsz évvel a Nők és férfiak közötti egyenlőségről szóló nyilatkozat megszavazását követően. A 2009. évi Nyilatkozat célja a nemek egyenlősége terén tapasztalható hiányosságok áthidalása a gyakorlatban csakúgy, mint a törvényekben. Felhívja a tagállamokat, hogy számolják föl a nők és férfiak egyenlőtlen erőviszonyainak strukturális okait, biztosítsák a nők gazdasági függetlenségét, és erősítsék meg szerepvállalásukat, tegyenek lépéseket a berögződött sztereotípiák felszámolása érdekében, szüntessék meg a nők méltóságának és emberi jogainak megsértését a nemi indíttatású erőszakos cselekmények megelőzésére és felszámolására hozott hatékony intézkedések révén, továbbá érvényesítsék a nemek közti egyenlőség szemléletét a kormányzásban.
Az emberi jogok védelmében játszott vezető szerepe részeként az Európa Tanács elfogadta A nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló egyezményt (Isztambuli Egyezmény). Az Egyezmény arra kéri a ratifikáló kormányokat, hogy tegyenek átfogó intézkedéseket a nők elleni erőszak és a kapcsolati erőszak minden formája elleni fellépés érdekében. Valamennyi rendelkezésének az a célja, hogy megakadályozza az erőszakot, segítsen az áldozatokon, és biztosítsa az elkövetők felelősségre vonását. Ehhez az szükséges, hogy a nők elleni erőszak különböző formáit, így például a kapcsolati erőszakot, a követést, a szexuális zaklatást és a pszichológiai erőszakot, kriminalizálják és jogilag szankcionálják.

Más csoportok

Más csoportok is részesülnek különleges védelemben, tekintettel sérülékeny helyzetükre, amely miatt könnyen válnak bántalmazás áldozatává. Ilyen csoport például a fogyatékossággal élők, akiknek az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménye biztosít különleges védelmet. Erről az 5. fejezetben lehet részletesebben olvasni.

További csoportok is kaptak különleges nemzetközi szintű védelmet, így például az őslakos népek is, amikor 2007-ben megszületett az ENSZ Nyilatkozat az őslakos népek jogairól, habár ez jogilag nem kötelező erejű dokumentum.

Kérdés: Az Ön hazájában vannak-e más csoportok, amelyek speciális védelemre szorulnak?

Regionális emberi jogi dokumentumok

Amint az a föntebbiekből is kiderült, a regionális dokumentumok rendszerint ugyanazokat a minimum követelményeket állapítják meg, mint a nemzetköziek, a különbség csak annyi, hogy másra fektetik a hangsúlyt, vagy az adott térségre jellemző problémák megoldására irányulnak. Például az afrikai térség államai már azelőtt foglalkoztak a belső menekültekkel kapcsolatos kérdésekkel, mielőtt azok az ENSZ látókörébe kerültek volna; hasonlóképpen, a kínzás megelőzése céljából a fogvatartási intézmények látogatását lehetővé tevő szabályozás először európai szinten született meg, és csak ezután került be az ENSZ rendszerébe a kínzás elleni egyezményéhez fűzött Fakultatív Jegyzőkönyv révén. Ezek a példák is szemléltetik, hogy a regionális és a nemzetközi normák és mechanizmusok miként segítik elő az emberi jogok előmozdítását és védelmét.

Az emberi jogok védelmét szolgáló regionális emberi jogi normák és rendszerek gyakorlati előnye, hogy valószínűleg jobban igazodnak a helyi – földrajzi, történelmi, politikai, kulturális és társadalmi – viszonyokhoz. És mivel jobban reflektálnak a helyi problémákra, általában nagyobb támogatottságot is élveznek, továbbá könnyebben hozzáférhetők a döntéshozók, politikusok és az áldozatok számára egyaránt. Így azután az emberi jogok védelmének második vonalaként tekinthetünk rájuk: az első vonalat az országos, a másodikat a regionális, a harmadikat pedig a nemzetközi védelem jelenti.

A világ öt térségéből négy alakított már ki az emberi jogokat védő saját eszközrendszert. A regionális dokumentumok célja, hogy regionális szinten fogalmazzák meg az emberi jogi normákat és mechanizmusokat, az emberi jogok egyetemességének szűkítése nélkül. A regionális rendszerek fejlődésével – függetlenül attól, hogy kialakulásuk hátterében gazdasági, vagy inkább történelmi vagy politikai okok húzódnak meg – egyre erősebbé vált a késztetés arra, hogy az emberi jogok védelme iránti elköteleződés regionális szinten is megfogalmazódjon; gyakran megerősítve az ENSZ rendszerében már működő mechanizmusokat és garanciákat. Számos példa van arra, hogy a regionális normák túlszárnyalják a nemzetközileg meghatározott követelményeket. Ilyen többek között az afrikai keretrendszer, amelyik úttörő módon elismerte, hogy nemcsak a menekültek, hanem a belső menekültek is védelemre szorulnak.

Az amerikai kontinensen a legfontosabb kötelező érvényű dokumentum az Amerikai Államok Szervezete által 1969-ben elfogadott Amerikai emberi jogi egyezmény.
Afrikában ilyen dokumentum Az ember és népek jogainak afrikai chartája, amelyet 1986-ban fogadtak el az Afrikai Unió (korábbi nevén Afrikai Egységszervezet) tagállamai
Az ázsiai kontinensen mindmáig nem alakult ki igazi keretrendszer. Az egyetlen regionális emberi jogi dokumentum a civil társadalom kezdeményezésére 1998-ban kiadott Az Emberi Jogok Ázsiai Chartája, amely nem kötelező erejű dokumentum.

Európai emberi jogi dokumentumok

Európa szilárd rendszert működtet az emberi jogok védelmére az Európa Tanács keretein belül; a rendszer alappillére az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az általa létrehozott, strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága.

Kérdés: Mit gondol, miért tartották szükségesnek a különböző térségek, hogy saját emberi jogi keretrendszereket hozzanak létre?

A 47 taggal rendelkező Európa Tanács kulcsszerepet játszik az emberi jogok előmozdítása terén Európában. Legfontosabb emberi jogi dokumentuma az Európai egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről (más néven az Emberi Jogok Európai Egyezménye, ECHR). Az 1950-ben elfogadott és három évvel később hatályba lépett Egyezményt az Európa Tanács valamennyi tagállama elfogadta, hiszen ez a tagság előfeltétele. A polgári és politikai jogok biztosítása mellett fő erőssége a kapcsolódó végrehajtási mechanizmus – az Emberi Jogok Európai Bírósága – létrehozása. Ezt a bíróságot és ítélkezési gyakorlatát világszerte nagyra becsülik, és mind az ENSZ, mind számos ország alkotmánybírósága, mind pedig más regionális rendszerek is gyakran hivatkoznak rá.

Hasonlóan az ENSZ rendszeréhez, Európában is külön egyezmény biztosítja a szociális és gazdasági jogokat. A (módosított) Európai Szociális Karta kötelező erejű dokumentum, amely az európaiak életszínvonalát védelmező jogokat rögzíti. A Karta eredeti vagy módosított verzióját 2020-ig 47 tagállam írta alá, és közülük 43 ratifikálta is.

Ezen a két fő dokumentumon túl az Európa Tanács emberi jogi tevékenysége többek között az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt garanciák és rendelkezések körét kibővítő, konkrét helyzetekkel vagy sérülékeny csoportokkal foglalkozó speciális dokumentumok és egyezmények megfogalmazására is kiterjed. Az egyemézményalapú monitoring-rendszerek független testületekkel – például a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottsággal és az Emberi Jogi Biztos hivatalával – egészülnek ki. Összességében az Európa Tanácsnak az emberi jogok területén végzett munkája során képesnek kell lennie arra, hogy számoljon a társadalmi, tudományos és technológiai fejleményekkel csakúgy, mint azokkal a lehetséges új kihívásokkal, amelyeket ezek a fejlemények jelentenek az emberi jogokra nézve.

Az emberi jogok fejlődése

Az emberi jogi dokumentumok rávilágítanak arra is, hogy mi az aktuális értelmezésünk, véleményünk arról, mire is van szükség az emberi méltóság megőrzéséhez. Ezek a dokumentumok rendszerint egy lépéssel elmaradnak az aktuális viszonyokhoz képest, hiszen inkább a már korábban felismert problémákkal foglalkoznak, és nem azokkal, amelyek oly mértékben beivódtak intézményrendszereinkbe és társadalmunkba, hogy még mindig nem ébredtünk rá: itt bizony szintén jogokról és jogsértésekről van szó.
Az Európa Tanács normaalkotó munkájának célja olyan rendelkezések kidolgozása, amelyek a tagállamokban felmerülő és a Miniszteri Bizottság hatáskörébe tartozó társadalmi problémák és fejlemények kezelését célozzák. Ilyen rendelkezés lehet új jogi normák előterjesztése vagy a meglévők átdolgozása. Így fejlődnek folyamatosan az Emberi Jogok Európai Bíróságának eljárásai, amelyek biztosítják, hogy továbbra is hatékonyan végezze munkáját, így fogadták el a halálbüntetés eltörlésére vonatkozó rendelkezéseket, és így születtek meg új egyezmények, például a 2005-ben elfogadott Egyezmény az emberkereskedelem elleni fellépésről.
Más szóval az emberi jogi eszközök folyamatos felülvizsgálata és továbbfejlesztése az idők végezetéig tart majd. Aktuális ismereteink és felfogásunk, a joggyakorlat és – legfőképpen – érdekérvényesítő munkánk továbbra is folyamatosan alakítja, feszíti és bővíti az emberi jogi kereteket. Az a tény, hogy az emberi jogi egyezmények és szerződések rendelkezései olykor alulmúlják a várakozásainkat, még nem ok arra, hogy megkérdőjelezzük azt a szerepet, amelyeket az emberi jogok a remény hordozóiként betöltenek az emberiség történetében. Noha az emberi jogi szabályozás gyakran kevesebbet nyújt, mint amit az emberi jogi érdekeket képviselők elvárnának, még mindig ezek biztosítják a legmegbízhatóbb támogatást.

Az Európa Tanács fő emberi jogi dokumentumai és végrehajtási mechanizmusai

A rasszizmus és intolerancia elleni küzdelem

Minden emberi jogi dokumentum – függetlenül attól, hogy azt az ENSZ, az Európa Tanács, az Európai Unió vagy az EBESZ dolgozta ki – tartalmazza a megkülönböztetésmentesség és az egyenlőség garanciáit. A Nemzetközi egyezmény a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről című ENSZ-egyezmény 1969-ben lépett hatályba, végrehajtását egy szakértő testület – a Bizottság a Faji Megkülönböztetés Felszámolásért – ellenőrzi. A Bizottság az Egyezmény rendelkezéseinek való megfelelésről szóló országjelentéseket fogad és vizsgál meg, továbbá működtet egy előrejelző mechanizmust az olyan, intolerancia által fűtött helyzetek megelőzése céljából, amelyek konfliktusba és az Egyezmény súlyos megsértésébe torkollhatnak. Emellett befogad egyéni panaszokat is, de csak akkor, ha az érintett állam ehhez hozzájárult. Ezzel szemben az Európai Unió faji és etnikai kisebbségek egyenlő bánásmódjáról szóló irányelve[i] csupán a foglalkoztatási követelményekre, az állami és magánszektor által biztosítandó árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésre terjed ki.
Az 1993-ban létrehozott Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) az Európa Tanács szerve. Feladata, hogy az emberi jogok védelmét szem előtt tartva egész Európában küzdjön a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus és intolerancia ellen. Az ECRI tevékenysége az erőszak, a hátrányos megkülönböztetés és egyénekkel vagy csoportokkal szembeni – főként faji[1] hovatartozás, bőrszín, nyelv, vallás, nemzetiség, nemzeti vagy etnikai hovatartozás alapján megnyilvánuló – előítéletek felszámolásához szükséges valamennyi intézkedésre kiterjed.
Az ECRI tagjai a tagállamok által delegált, az intolerancia elleni küzdelem területén mélyreható ismeretekkel rendelkező szakemberek. Kinevezésük személyes minőségükben történik, és feladataikat független tagokként látják el.
Az ECRI tevékenységi köre magában foglalja a következőket:.

• országspecifikus eljárás keretében mélyreható elemzést készít az egyes tagállamokban fennálló helyzetről, hogy aztán egyedi és konkrét javaslatokat fogalmazzon meg, amelyek megvalósítását a továbbiakban nyomon is követi;
• különböző átfogó témákkal foglalkozik (konkrét tárgykörökben gyűjti és terjeszti a bevált gyakorlatokat, ezzel is alátámasztva az ECRI ajánlásait, valamint általános szakpolitikai ajánlásokat fogalmaz meg);
• a helyi közösségekkel való kapcsolattartást szolgáló tevékenységeket folytat, például figyelemfelkeltő és tájékoztató programokat tart a tagállamokban, együttműködik az országos és helyi civil szervezetekkel, antirasszista üzeneteket közvetít és képzési anyagokat ad ki.

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 12. Kiegészítő Jegyzőkönyve
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 2000-ben újabb jegyzőkönyvvel egészült ki: ez a 12. Kiegészítő Jegyzőkönyv, amely 2005-ben lépett hatályba. 2020 végéig 38 tagállam írta alá, és ezek közül 20 már ratifikálta is. A Jegyzőkönyv központi témája a diszkrimináció tilalma.
Noha az Emberi Jogok Európai Egyezményének 14. cikke már előírja a megkülönböztetés tilalmát, ezt a rendelkezést más nemzetközi dokumentumok – például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya – azonos tárgyú kitételéhez képest elégtelennek ítélték. Ennek az volt az fő oka, hogy az említett dokumentumokkal ellentétben a 14. cikk nem abszolút érvénnyel tiltja a megkülönböztetést, hanem csak azt mondja ki, hogy „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés [...] nélkül kell biztosítani.” A Kiegészítő Jegyzőkönyv megszületésével a megkülönböztetés tilalma „önállósodott”, vagyis az Emberi Jogok Európai Egyezményének többi rendelkezésétől függetlenül érvényes. A Bíróság először 2009-ben állapította meg ennek a rendelkezésnek a megsértését a Sejdić és Finci kontra Bosznia–Hercegovina ügyben (Nagykamara által tárgyalt 27996/06. és 34836/06. számú beadványok, 2009. december 22.).

Az emberi jogok érvényre juttatása

Hogyan tudjuk biztosítani azt, hogy ezek a védelmi mechanizmusok valóban működjenek? Ki vagy mi kényszeríti az államokat arra, hogy betartsák kötelezettségvállalásaikat?

Az egyes országok szintjén ezt a feladatot – legalábbis ott, ahol az adott emberi jogi dokumentumokat ratifikálták, és átültették a nemzeti jogba – a bíróságok végzik, de vannak országok, ahol ebben a munkában az ombudsmani hivatalok, emberi jogi bizottságok, emberi jogi tanácsok, országgyűlési bizottságok stb. is részt vesznek.
Nemzetközi szinten a felügyeleti feladatokat elsősorban különböző bizottságok és bíróságok látják el, amelyek mindegyike független tagokból áll – szakértőkből, illetve bírókból –, akik nem képviselnek egyetlen államot sem. Ezek a testületek a következő főbb eszközöket veszik igénybe:

• panaszok (amelyeket egyének, csoportok vagy államok nyújthatnak be),
• bírósági eljárások,
• jelentéstételi eljárások.

Mivel nem minden emberi jogi egyezmény vagy regionális rendszer használja ugyanazokat az eljárásokat az emberi jogok érvényre juttatásához, az alábbi példák segíthetnek jobban megérteni ezeket.

Panasztétel

Az állammal szemben benyújtott panasz általában egy illetékes bizottság elé kerül, amelyik azt úgynevezett „kvázi” bírósági eljárás keretében megtárgyalja. Ezt követi a felügyelő testület döntése. Az érintett államoktól elvárják, hogy betartsa a döntésben foglaltakat, annak ellenére, hogy nem létezik a döntés végrehajtását kikényszerítő jogi eljárás. Gyakran egy kiegészítő nyilatkozattal vagy egy fakultatív jegyzőkönyv ratifikálásával kell az államnak megerősítenie, hogy elfogadja a panasztételi eljárás alkalmazását. Többek között az Emberi Jogi Bizottság és a Faji Megkülönböztetés Felszámolásával Foglalkozó Bizottság (az ENSZ-en belül), továbbá az Emberi Jogok Amerikaközi Bizottsága (az Amerikai Államok Szervezetének keretében) foglalkozik ilyen panaszokkal.

Kérdés: Ha létezne Emberi Jogok Nemzetközi Bírósága, milyen szankciókat alkalmazhatna?

Bírósági eljárások

Jelenleg három olyan regionális állandó bíróság működik, amelyik kifejezetten az emberi jogok érvényesülését felügyeli: az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság és az Afrikai Emberi Jogi és Népjogi Bíróság. Az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróságot 1979-ben hozta létre az Amerikai Államok Szervezete az Amerikai emberi jogi egyezmény értelmezésével kapcsolatos kérdések eldöntésére és az egyezményben foglaltak érvényesítésére. A 2004 januárjában felállított afrikai bíróság a legújabb regionális bíróság; székhelye a tanzániai Arusha városban található. Feladata, hogy Az ember és népek jogainak afrikai chartája alapján döntsön az Afrikai Unió tagjaira vonatkozó ügyekben. A bírákat 2006-ban választották meg. A bíróság 2009-ben hozta meg első határozatát, melyben kimondta, hogy nincs illetékessége a Yogogombaye kontra Szenegál ügy tárgyalásához; azóta viszont már közel száz ügyet vizsgált meg és zárt le.

Miután 60 ország ratifikálta a Római Statútumot, 2002-ben létrejött az első olyan állandó nemzetközi büntetőbíróság, amelyiknek feladata a háborús bűncselekményekkel, az emberiesség elleni bűntettekkel és a népirtással kapcsolatos ügyek tárgyalása. Ugyanakkor a Nemzetközi Büntetőbíróság csak akkor indít eljárást a fentiekkel vádolt egyénekkel szemben, ha a nemzeti bíróságok nem hajlandók vagy nem képesek ezeknek a bűncselekményeknek a kivizsgálására vagy az eljárás lefolytatására. Eddig a Nemzetközi Büntetőbíróság többek között az alábbi országokban folytatott vizsgálatot: Észak-Uganda, Kongói Demokratikus Köztársaság, Közép-afrikai Köztársaság, Szudán (Darfúr régió) és Kenya. Úttörő jellegű ítélkezési gyakorlata elősegítette az emberi jogok mélyebb értelmezését, például a népirtásra való felbujtással és a szabad és tisztességes választásokhoz való joggal kapcsolatban.

A hágai Nemzetközi Bíróság az ENSZ elsődleges bírói szerve. Két feladatot lát el: egyrészt a nemzetközi jog alkalmazásával dönt az államok által elé tárt jogvitákban, másrészt tanácsadóként szakvéleményeket készít jogi ügyekben. Kizárólag olyan ügyekkel foglalkozik, amelyeket az államok egymás ellen terjesztenek elé, rendszerint valamelyik köztük levő szerződéssel kapcsolatban.Ezek a szerződések olykor alapvető államközi (például kereskedelmet vagy területet érintő) kapcsolatokra, máskor pedig emberi jogi kérdésekre vonatkoznak. A hágai Nemzetközi Bíróságnál magánszemély nem indíthat eljárást sem emberi jogi, sem egyéb igény ügyében. Ennek ellenére a bíróság jelentősen hozzájárult az emberi jogok előmozdításához az államok és nemzetközi testületek által elé terjesztett ügyekkel összefüggő emberi jogi szabályok és elvek értelmezése és továbbfejlesztése révén. A perek során olyan jogokkal foglalkozott, mint az önrendelkezés, a megkülönböztetés tilalma, a mozgás szabadsága, a kínzás tilalma, és még sorolhatnánk.

Sokan összekeverik az Emberi Jogok Európai Bíróságának (Európa Tanács), az Európai Bíróságnak (EU) és a hágai Nemzetközi Bíróságnak (ENSZ) a szerepkörét. Valójában ezek a testületek igen különbözőek: más-más területi illetékességgel rendelkeznek, más-más az általuk vizsgált ügyek természete is.
Az Európai Bíróság az Európai Unió egyik szerve. Elsődleges feladata annak biztosítása, hogy az egyes tagállamok azonos módon értelmezzék és alkalmazzák a közösségi jog előírásait. Ítéleteit a közösségi jog alapján hozza, és nem az emberi jogi törvények alapján; noha előfordul, hogy a közösségi jog emberi jogi kérdéseket érint.
A hágai Nemzetközi Bíróság pedig az ENSZ elsődleges bírói szerve – feladatkörét fentebb már bemutattuk.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága több okból is nevezetes, de mindenekelőtt talán azért, mert általa nyernek értelmet és válnak valósággá az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltak. Fő pozitívuma a kötelező joghatóság rendszerében rejlik, ugyanis amikor egy állam ratifikálja az Emberi Jogok Európai Egyezményét, vagy csatlakozik ahhoz, ezzel automatikusan elismeri az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatóságát. Ez azt is jelenti, hogy a ratifikálás után azonnal a bíróság elé lehet vinni az állammal szembeni emberi jogi panaszokat, amennyiben a jogsértés a ratifikáció után történt, vagy azt követően továbbra is fennáll. Sikerének másik oka ítéleteinek kötelező jellege, az államok ugyanis kötelesek eleget kell tenni a jogerős döntésben foglaltaknak, a végrehajtást pedig az Európa Tanács Miniszteri Bizottság ellenőrzi.
Az eljárási rend szerint az Emberi Jogok Európai Bírósága elé terjesztett minden ügyben lehetőség van arra, hogy felek mediáció segítségével békés megállapodásra jussanak.
Az idők során a Bíróság átalakult. Amikor 1959-ben felállították, az Emberi Jogok Európai Bizottságával együtt részmunkaidőben működött. Az esetek számának növekedésével szükségessé vált egy teljes munkaidőben tevékenykedő bíróság felállítása; ez 1998 novemberében meg is történt. Az elé tárt ügyek számának ilyen mértékű növekedése a bíróság sikerességének nyilvánvaló bizonyítéka, ugyanakkor veszélybe sodorhatja a rendszer minőségét és hatékonyságát. Az emberek tudják, hogy létezik emberi jogi bíróság, amelyik képes lépéseket tenni, ha megítélésük szerint sérülnek alapvető jogaik. Mindazonáltal az Emberi Jogok Európai Egyezményének nemzeti szinten való érvényesülését és tekintélyét a „szubszidiaritás elve” alapján kell biztosítani, mely szerint elsődlegesen az államok felelőssége az emberi jogok megsértésének megelőzése, és ha ilyen bekövetkezik, annak orvoslása.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságán folyó eljárás

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának néhány precedensértékű esete

• Soering kontra Egyesült Királyság (1989. június): Ebben az ügyben egy olyan férfi szerepelt, akit emberölés vádja miatt az Egyesült Államok felé kellett volna kiadatni, ahol valószínűleg halálra ítélték volna. A Bíróság álláspontja szerint az USA-ba való visszaküldés a kínzás vagy más embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmába ütközne (Emberi Jogok Európai Egyezménye, 3. cikk). Ez a döntés mérföldkövet jelentett, mert kiterjesztette az Európa Tanács tagállamaiban tartózkodó személyek védelmét az európai határokon túlra is. Ezt az alapelvet követték más ügyekben is, mint például a Jabari kontra Törökország ügyben (2000. július), megvédve a menedékkérőket attól, hogy visszaküldjék őket olyan országba, ahol életük veszélynek van kitéve.
• Tyrer kontra Egyesült Királyság (1978. március): Ebben az ügyben a bíróság úgy döntött, hogy a fiatalkorú elkövetők testi fenyítése az Emberi Jogok Európai Egyezményével ellentétes, mert megsérti azt a 3. cikkben garantált jogot, miszerint senkit sem lehet kínvallatásnak vagy megalázó, illetve embertelen bánásmódnak alávetni. A Bíróság kimondta: „büntetése – amelynek során a hatóságok a panaszost nekik kiszolgáltatott tárgyként kezelték – erőszakos támadás volt éppen az ellen, aminek a védelme a 3. cikk egyik fő célja, nevezetesen az egyén méltósága és fizikai integritása ellen”. Ez az eset jól példázza, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye „az élő jog eszköze", vagyis azt, hogy a Bíróság lépést tart a társadalmi értékek változásával.
• Kokkinakis kontra Görögország (1993. április): Ez az érdekes eset különböző emberek jogainak ütközésével foglalkozott. Az ügy a hittérítés kérdését érintette, és azt, hogy egy vallás tanainak tanítása (amit az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. cikke biztosít) sérti-e a másik ember vallásszabadságát.A Bíróság szükségesnek tartotta egyértelműen megkülönböztetni a tanítást és a prédikálást az olyan típusú hittérítéstől, melynek során embereket erkölcstelen és csaló eszközökkel (mint például anyagi vagy társadalmi előnyök ajánlása, erőszak vagy agymosás) próbálnak rábírni vallásuk megváltoztatására.
• D.H. és mások kontra Cseh Köztársaság (2007. november): Az eljárást 18 roma gyermek kezdeményezte azért, mert a roma diákokat – képességeiktől függetlenül – a tanulási zavarral küzdő gyermekek számára fenntartott iskolákban szegregáltan oktatták. Ez egyben csökkentette esélyeiket, hogy később bejussanak magasabb szintű oktatási intézménybe vagy munkát szerezzenek. Ez volt az első eset, amikor a Bíróság megállapította, hogy a 14. cikk (megkülönböztetés tilalma) egy meghatározott társadalmi szférában – ebben az esetben az állami iskolában – szisztematikus diszkrimináció miatt sérült. A Bíróság ítéletében kimondta, hogy az ilyen rendszerszintű iskolai etnikai szegregáció szembemegy a megkülönböztetés Emberi Jogok Európai Egyezményében előírt tilalmával (14. cikk). Megjegyezte azt is, hogy egy semlegesen megfogalmazott, általános jellegű előírás vagy intézkedés is lehet diszkriminatív, és eredményezhet közvetett megkülönböztetést egy meghatározott csoporttal szemben. Ez az ügy volt az első, amelyet az oktatás terén megnyilvánuló, etnikai hovatartozás alapján történő rendszerszintű megkülönböztetés miatt indítottak.

Kérdés: Ismer Ön olyan, a hazája ellen indított jelentősebb ügyet, amelyet tárgyalt az Emberi Jogok Európai Bírósága?

Jelentések és felülvizsgálati eljárások

Az emberi jogi dokumentumok többsége előírja az államok számára, hogy időszakos jelentéseket nyújtsanak be, amelyeket a felügyelő testület iránymutatásaival összhangban kell összeállítani. A jelentések elkészítése és a megfelelő ellenőrző testület általi felülvizsgálata azt a célt szolgálja, hogy az államok őszintén feltárják, milyen kihívásokat tapasztalnak az érintett jogok megvalósítására tett erőfeszítéseik során. A jelentéseket nyilvánosan, az érintett állam képviselőivel közösen vizsgálják meg, és – ha van ilyen – összevetik a civil szervezetek által, a saját forrásaik és elemzésük alapján benyújtott „árnyékjelentésekkel” (más néven alternatív jelentésekkel), amelyekben az állam teljesítményét értékelik. Az állam képviselői és az ellenőrző testület független szakértő tagjai közti egyeztetést követően a testület kiadja megállapításait arról, hogy az adott ország miként tartja be az érintett kötelező érvényű dokumentumban foglalt normákat. Ezek a megállapítások kiterjednek az ország teljesítményének pozitív és elmarasztalható vonatkozásaira egyaránt. Ilyen időszakos jelentések benyújtását írja elő például a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya és A nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló ENSZ egyezmény is.
Az ellenőrző testületek a tagállamokkal folytatott párbeszéden túl arra is jogosultak lehetnek, hogy helyszíni látogatást tegyenek, és személyesen győződjenek meg az emberi jogok helyzetéről. Ezek a látogatások általában az állam kifejezett, egyedi elbírálás alapján adott engedélyével történnek. Ugyanakkor erőfeszítések történnek arra, hogy minél több állam adjon nyitott állandó meghívást, hasonlóan azon országokhoz, amelyek az ENSZ különleges megbízottjai részére már nyilvánosan kibocsátottak ilyen állandó meghívásokat.

Több emberi jogi egyezmény tartalmaz erőteljesebb intézkedést – például kéretlen, folyamatos jelenlétet biztosító látogatást – lehetővé tévő rendelkezéseket is, annak érdekében, hogy ne csak utólag lehessen fellépni az emberi jogi jogsértésekkel szemben, hanem meg is lehessen akadályozni azokat.

Szigorúbb eljárást tesz lehetővé például az Európai egyezmény a kínzás és az embertelen, megalázó büntetések vagy bánásmód ellen (1987), melynek értelmében az Európa Tanács Kínzás és Embertelen vagy Megalázó Bánásmód vagy Büntetés Megelőzési Bizottságának (angol rövidítéssel: CPT) tagjai rendszeresen felkeresik az olyan helyszíneket, ahol szabadságuktól megfosztott személyek vannak (például fegyházakat, börtönöket, fiatalkorúak büntetésvégrehajtási intézményeit, rendőrségi fogdákat, katonai fogdákat és pszichiátriai intézeteket). A látogatások célja, hogy megvizsgálják, miként bánnak az ott elzárva tartott személyekkel, és szükség esetén ajánlásokat tegyenek a helyzet javítására, a kínzás vagy embertelen bánásmód tilalmának betartása érdekében. Ennek az eljárásnak a mintájára az ENSZ is több hasonló mechanizmust alakított ki. Amellett, hogy a CPT delegációi rendszeres látogatásokat tesznek az Egyezményben részes országokba, szükség esetén ad hoc látogatásokat is szervezhetnek. 2012. augusztus 9-ig a CPT 323 látogatást bonyolított le, és 272 jelentést hozott nyilvánosságra.

A török börtönökben 2000–2001-ben kitört éhségsztrájk is rávilágított a Bizottság munkájának fontosságára. Amikor a török kormányzat változtatásokat dolgozott ki a büntetésvégrehajtási rendszer terén, a reformok ellen számos elítélt éhségsztrájkba kezdett, tiltakozásuk azonban erőszakba torkollott. A CPT aktív szerepet vállalt a kormány és az éhségsztrájkot folytatók közti tárgyalásokban, kivizsgálta az éhségsztrájk körüli eseményeket, és áttekintette, hogy a törvényjavaslat miként változtatná meg a török büntetésvégrehajtási rendszert. A CPT 1999 óta (2008 kivételével) minden évben tartott helyszíni vizsgálatot Törökországban, a közelmúltban pedig például Szerbiát, Albániát és Görögországot is felkeresték.

Az Európa Tanács Emberi Jogi Biztosa

Az Emberi Jogi Biztos hivatalát 1999-ben hozták létre. Ez a független intézmény kettős feladatot lát el: hatáskörébe tartozik egyrészt az emberi jogok eszméjének előmozdítása, másrészt annak biztosítása, hogy az Európa Tanács tagállamai teljes körűen tiszteletben tartják és a gyakorlatban is érvényre juttatják ezeket a jogokat. A Biztost az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése választja meg, hivatali ideje hat évre szól, és nem újítható meg.
A Biztosság nem igazságszolgáltatási szerv. Munkája az Európa Tanács más, emberi jogokért síkra szálló intézményeinek tevékenységét egészíti ki. A Biztos a feladatait teljes függetlenséggel és pártatlansággal látja el, tiszteletben tartva az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az Európa Tanács más emberi jogi dokumentumai által felállított felügyelő testületek hatáskörét.

Az Emberi Jogi Biztos megbízatása a következőkre szól:

• az emberi jogok megfelelő betartását, és segítséget nyújt a tagállamok részére az Európa Tanács emberi jogi normáinak megvalósításához;
• elősegíti az Európa Tanács tagállamaiban az emberi jogi oktatás-nevelés, felvilágosítás és tájékoztatás végzését;
• rámutat az emberi jogi szabályok és azok gyakorlati alkalmazásának hiányosságaira;
• támogatja a nemzeti ombudsmani és más emberi jogi szervek és intézmények munkáját;
• tanácsot és tájékoztatást ad az emberi jogok védelmével kapcsolatos kérdésekben az egész térségben.

A Biztos hivatalból foglalkozhat minden olyan üggyel, amelyik a hatáskörébe tartozik. Noha egyedi panaszok ügyében nem járhat el, de intézkedéseket kezdeményezhet minden olyan információ alapján, amely az emberi jogok Európa Tanács dokumentumaiban rögzített védelmének általános aspektusaival kapcsolatosan a tudomására jutott.
Ilyen információkat és az intézkedésére irányuló kéréseket benyújthatnak a Biztoshoz kormányok, országgyűlések, nemzeti ombudsmanok és hasonló intézmények, de akár magánszemélyek vagy szervezetek is. Konkrét témákra irányuló eddigi tevékenysége keretében a Biztos a menedékkérők, a bevándorlók és a romák emberi jogairól adott ki jelentéseket, ajánlásokat, állásfoglalásokat és véleményeket.

Az Európa Tanács Emberi Jogi Biztosa nem tévesztendő össze az Egyesült Nemzetek Szervezete Emberi Jogi Főbiztosával!

Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi pozíció létrehozásáért számos civil szervezet lobbizott, végül az ENSZ 1993. évi bécsi Emberi Jogi Világkonferenciáján a résztvevők úgy határoztak, hogy javaslatot terjesztenek be, mely szerint a Közgyűlés sürgősen vizsgálja meg az összes emberi jog védelmére kiterjedő hatáskörrel rendelkező főbiztosi szerepkör létrehozásának kérdését. A Főbiztosi intézményének felállítása még ugyanabban az évben meg is történt.
Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosát az ENSZ főtitkára nevezi ki, és a kinevezést a Közgyűlés hagyja jóvá. A Főbiztos az ENSZ tisztviselője, olyan „erkölcsileg feddhetetlen” személy, aki szakértelemmel rendelkezik emberi jogi kérdésekben, és aki elsődleges felelősséget visel az ENSZ emberi jogokkal kapcsolatos tevékenységéért. Feladata többek között: valamennyi jog előmozdítása, védelme és gyakorlati érvényre juttatása; kapcsolattartás és párbeszéd a kormányzatokkal az emberi jogok biztosítása érdekében; valamint a nemzetközi együttműködés és az ENSZ-koordináció elősegítése valamennyi emberi jog előmozdítása és védelme céljából. Az ENSZ fő emberi jogi felelőseként irányítja az ENSZ Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának (OHCHR) és a Főbiztosság regionális és országos képviseleteinek munkáját. Az OHCHR az emberi jogok védelmének előmozdításán és az egyetemes emberi jogi normák megszilárdításán dolgozik, ennek kapcsán segítséget nyújt az ENSZ számos emberi jogi tevékenységéhez, többek között az Emberi Jogi Nevelési Világprogram keretében.

Vajon ez elegendő?

Sokak szerint a világ emberi jogi teljesítménye a megfelelő jogérvényesítő mechanizmusok hiánya miatt gyenge. Gyakran az államok döntésén múlik, hogy eleget tesznek-e az ajánlásoknak. Az, hogy egy egyén vagy csoport jogai a valóságban érvényesülnek-e, az sok esetben a nemzetközi közösség nyomásától és jelentős mértékben a civil szervezetek munkájától függ. Ez a helyzet nem igazán megnyugtató, mivel sokáig eltarthat, míg egy konkrét emberi jogi jogsértésre az ENSZ vagy az Európa Tanács illetékesei reagálni tudnak.
Lehet-e tenni valamit azért, hogy ez megváltozzon? Először is elengedhetetlen annak biztosítása, hogy az állam garantálja a határain belül az emberi jogok védelmét, és megfelelő mechanizmusokat dolgozzon ki a jogsértések orvoslására. Ugyanakkor nyomást kell gyakorolni az államokra, hogy kötelezzék el magukat a végrehajtási eljárásokat is tartalmazó megállapodások mellett.

Jegyzetek

² http://www.un.org/en/globalissues/briefingpapers/humanrights/quotes.shtml